Az Erasmus+ segített, hogy megtaláljam magamat
A volt Erasmus+ ösztöndíjas Buda Flóra Anna elnyerte a rangos cannes-i filmfesztivál legjobb rövidfilmnek járó díját.
Idén májusban a világ legnívósabb filmes fesztiválján magyar sikertörténet született: Buda Flóra Anna animációs filmrendező magyar-francia koprodukcióban készült 27 című alkotása elnyerte a rövidfilmes szekció fődíját, az Arany Pálmát. Nem ez volt Flóra első nemzetközi fesztiválsikere: diplomafilmje, az Entropia 2019-ben nyerte el a legjobb rövidfilmnek járó díjat a Berlinalén.
Flóra a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanulta ki az animációs rendező szakmát, ez idő alatt Erasmus+ ösztöndíjjal részképzésen és szakmai gyakorlaton is részt vett Franciaországban. Az erasmusos emlékeiről és a cannes-i élményekről kérdeztük.
Hogyan jött az életedbe az animáció, illetve a filmgyártás?
Már kisgyerekkoromban filmrendező szerettem volna lenni, de tinédzserként mégis a divat érdekelt jobban, úgyhogy elmentem a Kisképzőbe bőr szakon tanulni. A harmadik év környékén kirajzolódott, hogy jobban érdekel a grafikai vonal és a storytelling: a divatrajzaim is inkább hasonlítottak karaktertervekre vagy mozdulattervekre. Kétszer felvételiztem a Képzőművészeti Egyetem grafika szakára, ahova nem vettek fel, utána elmentem egy két éves OKJ-s animációs képzésre és végül jelentkeztem a MOME-ra, ahova már rögtön felvettek.
Azért választottam az animációt, mert ebben gyakorlatilag benne van az összes dolog, amit szeretek csinálni: filmkészítés, történetmesélés, rajzolás, hanggal való játék – egy komplex műalkotási folyamat.
A MOME-n töltött időszak alatt vettél részt az Erasmus+ programban is. Mikor és hova utaztál az ösztöndíjjal?
Mindenképpen szerettem volna Erasmusra menni, és végül kétszer vettem igénybe az ösztöndíjat, mindkétszer Franciaországba utaztam vele. Először 2015-ben mesterszakosként tanultam fél évet Marseille-ben, a helyi Képzőművészeti Egyetemem, ami fantasztikus környezetben, az erdőben, lagúnák mellett helyezkedik el. Második alkalommal, 2018-ban diploma utáni szakmai gyakorlattal mentem Valence-ba három hónapra, ahol egy filmes produkciós cégnél dolgoztam.
Miért éppen Franciaországot választottad?
Valamiért mindig vonzott az ország, talán azért is, mert innen jött a legtöbb olyan alkotóművész, aki inspirált a filmművészet terén, illetve sok feminista női alkotó is francia vagy Franciaországban telepedett le. Nagyon jelentős és sokszínű a kultúrára fordított energia és pénzügyi támogatás.
Van egyfajta szabadság a gondolkodásban és a nyelvben, ami nekem nagyon vonzó volt már akkor is.
Milyen volt a kinti egyetemen töltött időszak?
Az egyik legfelhőtlenebb időszaka volt az eddigi életemnek, fantasztikus barátságok alakultak ki a többi erasmusossal és a helyiekkel is. Máig tartom velük a kapcsolatot. Az egyetem elég laza volt, dolgozhattam önállóan és együtt a többi cserediákkal is, engedtek minket szabadon alkotni és még a helyszín sem volt megkötve. Én például rengetegszer mentem fel a hegytetőre rajzolni. Az ösztöndíjas időszak alatt egy filmtervet kezdtem el írni, ahhoz rajzoltam vizuális terveket, festettem karaktereket, háttereket. Készítettem a kinti egyetemen egy fekete-fehér rajzsorozatot, ami az egyik alapja lett a későbbi munkáimnak.
Mit csináltál az Erasmus+ szakmai gyakorlatod alatt?
Az egyik volt momés, Andrasev Nadja ekkor dolgozott az első profi filmjén, a Szimbiózison, ami francia-magyar koprodukcióban készült. A Miyu Productions cégnél dolgoztam Franciaországban gyakornokként először ezen a projekten, majd később fel is vettek teljes állásba. A diplomázás után pár nappal utaztam ki Valence-ba, és közben el kellett készülnöm a diplomafilmemmel is, úgyhogy napi nyolc órában dolgoztam gyakornokként, esténként pedig bent maradtam a stúdióban befejezni a saját filmemet. A cég egyik fő animátora és rendezője látta, hogy min dolgozom és megtetszett neki a diplomafilmem. Elküldte a producereknek, akik utána írtak nekem, hogy ha lesz új filmtervem, akkor szívesen dolgoznának velem együtt. Ebből született a későbbi együttműködésünk a 27 című filmemen, ami a francia Miyu és a magyar Boddah cégek koprodukciójában készült.
Jelenleg Párizsban élsz. A szakmai gyakorlat után maradtál Franciaországban?
Nem, a gyakorlat után visszajöttem Budapestre, itthon fejeztem be az Entropia című diplomafilmemet, amit 2018 év végén adtam le. A következő évet végigutaztam, mert a diplomafilmem bekerült a Berlinaléra, és utána sok másik fesztiválra is meghívtak. 2020-ban pedig Dániába költöztem ki egy évre egy művészeti program keretében és onnan költöztem Párizsba 2021-ben.
Mit gondolsz, az erasmusos időszak meghatározó volt a karriered és az életed alakulása szempontjából?
Nagyon fontos volt. Segített, hogy megtaláljam magamat. Időt és teret biztosított, hogy felfedezzem a képességeiben rejlő potenciált, és olyan lehetőségeket mutatott meg, amiket korábban nem ismertem. Középosztálybeli családban nőttem fel és anyagilag nem tudtam volna megengedni magamnak, hogy körbeutazzam a világot, viszont
minden olyan lehetőséget meg akartam ragadni, ami hozzásegít, hogy megismerkedjek a buborékomon kívüli világgal, és az Erasmus+ ösztöndíj pontosan ilyen volt.
A 27 című animációs rövidfilm főhőse a 27 éves Alice, aki anyagi okokból kénytelen a szüleinél élni. Az intimszféra hiánya miatti frusztrációval és az általános kilátástalansággal leginkább erotikus fantáziálással és vad bulizással próbál megküzdeni, ami számos kellemetlen helyzethez vezet. A lakhatási válság, az egzisztenciális bizonytalanság és a felnőtté válásban való megakadás sokak számára ismerős témái különleges és magával ragadó vizuális világú, keserédes életérzés-filmben elevenednek meg.
Miközben egy erősen személyes alkotás, a 27 című filmeddel megragadtál egy generációs életérzést. Meglepett, hogy ennyi emberrel rezonált a filmed, vagy volt tudatosság e mögött a készítéskor?
Meglepett és meg is nyugtatott. Én a saját, akkori helyzetemet próbáltam megérteni – nem akartam egy az egyben elmesélni, hogy mi van velem, ezért fikcióban írtam meg, de nagyon sokat merítettem a valóságból. Reméltem, hogy mások is magukra ismernek majd benne, de ez nem volt annyira tudatos, önző módon csak szerettem volna megérteni, hogy mi történik velem. A film készítése alatt viszont nagyon sokat szorongtam amiatt, hogy milyen sebezhetővé teszem magam ennyi ember előtt. Akkor persze még nem tudtam, hogy pontosan mennyi ember előtt, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy egyáltalán bekerül-e bármilyen fesztiválra a film. Emiatt viszont ott volt az a félelem is, hogy mi van akkor, ha ennyire kiadtam magam, aztán egy hatalmas kudarc lesz a film. Amikor megjöttek az első visszajelzések, nem is hittem el, hogy ennyire sokan tudtak vele azonosulni.
Annyira jól esett, és megnyugvással töltött el, hogy nem csak magamnak, másoknak is sikerült adni valamit a filmemmel.
Nemhogy nem lett kudarc a filmed, de a cannes-i filmfesztiválon hatalmas sikert aratott. Milyen volt megtudni, hogy bekerült a film a versenyprogramba és milyen volt a fesztivál?
Mivel addigra szinte a teljes versenyprogramot hivatalossá tették, már teljesen lemondtam Cannes-ról, amikor az utolsó utáni pillanatban, az adóbevallásom készítése közben jött a telefon. Először azt hittem az ismeretlen szám miatt, hogy biztos egy telemarketinges keres, de utána kiderült, hogy Cannes-ból hívtak, és közölték, hogy bekerült a film a fő rövidfilmes versenyszekcióba. Alig akartam elhinni, először azt hittem, hogy kamu. Bár nagyon örültem neki, Cannes-ba már úgy mentem, hogy mivel ilyen későn szóltak, biztos éppen csak befért a filmem a szekcióba. Utána a fesztiválon több válogató is elmondta nekem, hogy elsőként választották ki a 27-et, és ez már önmagában nagyon jó megerősítés volt. Majd eljött a vetítés napja, amikor ezer emberrel együtt néztem meg a filmet – ez volt számomra a fesztivál csúcspontja. Hatalmas tapsot kapott a film, és utána rengetegen jöttek oda hozzám beszélgetni, hogy nekik milyen élmény volt ez az időszak. Volt egy néző, aki elmondta, hogy ő már 45 éves, de még mindig így érzi magát.
Ekkor már sejtetted, hogy díjesélyes a filmed?
Mivel ennyire megtapsolták a filmet és ilyen sokan odajöttek, elkezdett bennem éledezni a remény, amit aztán a díjátadó idejére ki is öltek belőlem a kollégák azzal, hogy szinte mindig élőszereplős film kapja az Arany Pálmát, és tíz éve nem volt olyan, hogy animációnak adták volna, de így legalább el tudtam engedni. Bár a díjátadó előtt már volt egy furcsa érzésem. A sor szélére ültettek, ahova azokat szokták, akiknek fel kell menniük a színpadra, ráadásul volt egy kamera tőlem pár centire. Még így sem gondoltam, hogy nyerhetek, de amikor elkezdték felolvasni a leírást, rá kellett jönnöm, hogy semelyik másik filmre nem illik. Teljesen őrült élmény volt kimenni színpadra, olyan rendezők voltak a nézőtéren és a színfalak mögött is, akiknek a filmjein nőttem fel. Azt se tudtam, hogy mit keresek ott, mi történik velem – sosem fogom elfelejteni, hihetetlen volt.
A 27 sikersorozata folytatódik, azóta több fesztiváldíjat is elhozott és az Oscarra is neveztétek. Közben dolgozol már a következő projekteden?
Most párhuzamosan kezdtem el írni két sztorit, az egyik animációs, a másik pedig élőfilmes, és az utóbbit egy hosszú, egész estés filmnek tervezem. Kíváncsian várom, hogyan alakulnak majd, de egyelőre nem szeretném, hogy túl nagy súly kerüljön ezekre a projektekre, csak élvezettel bővítem a Google Doksit különböző ötletekkel, szabadon szállnak az asszociációk és a gondolatok.