Eltérő elvárások, közös célok: hogyan kezelhetik a tanárok a multikulturális csoportokat?

A nemzetközi hallgatók jelenléte ma már természetes a felsőoktatásban. De mit jelent ez a tanárok számára a gyakorlatban?

Hogyan lehet egy multikulturális diákcsoportból valódi, hatékony tanulóközösséget formálni? 

Dr. Árvay Anett magyar nyelvoktatót kérdeztük, milyen kihívásokat rejt a kulturális sokszínűség a tanteremben, és hogyan kezelhetik őket a pedagógusok a mindennapokban.

Dr. Árvay Anett interkulturális szakember

A közalapítvány által létrehozott MID tudásmegosztó műhely immár második alkalommal nyújtott lehetőséget a magyar mint idegen nyelv oktatóknak az új ismeretek szerzésére. A program 2025-ben indult azzal a céllal, hogy teret adjon az oktatók közötti személyes tapasztalatcserének, a közös gondolkodásnak és a módszertani fejlődésnek. A résztvevők ezúttal az interkulturális kommunikáció témájában mélyülhettek el.

A szakmai műhely egyik előadója Dr. Árvay Anett, a Szegedi Tudományegyetem BTK Hungarológiai Központjának vezetője volt, aki elismert szakértő az interkulturalitás témájában: nyelvészként és hungarológusként több témában végez aktív kutatómunkát, és több mint három évtizeden keresztül oktatott nemzetközi hallgatókat. „Fókuszban a MID oktatók interkulturális kompetenciái” című előadása során Anett nem csak elméleti magyarázatot, hanem gyakorlati kapaszkodókat is adott a pedagógusoknak, hogy magabiztosabban kezelhessék a nemzetközi osztálytermek mindennapi kihívásait.

Előadásában megfogalmazza, hogy a multikulturális csoportokban a tanárnak jelentős kihívást jelenthetnek a különböző kulturális háttérből fakadó eltérő elvárások és tudásszintek. Emellett az együttműködés sem magától értetődő, hiszen a kommunikációs és viselkedési minták különbségei is könnyen félreértésekhez vezethetnek.

Elmondható tehát, hogy a nyelvoktatásban éppen nem a nyelv jelenti a legnagyobb távolságot?

Véleményem szerint a MID óra két területen is kihívást jelent, nem merném általánosságban kijelenteni, hogy melyik a nehezebb, ez a nyelvtanulótól is függ. Az első kihívás a multikulturális tanulás kontextusa, a másik pedig a magyar nyelv nyelvi jellegéből – például a gazdag toldalékrendszer vagy a határozott és határozatlan ragozás, – fakadó kihívás azok számára, akik eddig ilyen grammatikai jelenségekkel nem találkoztak, és kevés nyelvtanulási tapasztalatuk van. Az eltérő elvárásokra visszatérve, az valóban nehéz, hogy a nagy hatalmi távolságú¹ országokból érkező diákok sokkal határozottabb tanári vezető szerepet várnak el, míg a kis hatalmi távolsághoz szokottak inkább a partneri, kevésbé autoriter vezetést preferálják. Ez nem csak a tanárral szemben mutatkozhat meg, de a csoportmunka során is, ahol egymással kell dolgozniuk.

A külföldi diákjaink tudásszintje természetesen szórást mutat, de ez nem különbözik a magyar hallgatókból álló csoportoktól. Az, hogy a diákok mennyire együttműködőek, az nem igazán kulturális, hanem személyiségi kérdés: ha már tanult külföldön, ha nyitott, empatikus, rugalmas és főként motivált, akkor fog tudni haladni az órán. Sajnos ennek ellenkezőjéről is vannak tapasztalataim, mikor az egymással háborúban álló országok hallgatói, sőt valamelyik országgal szimpatizáló hallgató nem hajlandó párban, csoportban dolgozni a másikkal. Ilyenkor tényleg nem a nyelv a legnehezebb…Ez a fajta „kollektív” büntetés nagyon káros és nehéz terhet ró a tanárra.

^{1 A hatalmi távolság (Hofstede, 2001) azt mutatja meg, hogy egy társadalom mennyire fogadja el a hatalom egyenlőtlen eloszlását – magas értéknél a hierarchia elfogadott, alacsonynál az egyenlőség és a közös döntéshozatal jellemző.}

 

Harminc éve tanít nemzetközi hallgatókat. Milyen változásokat tapasztalt az évek során a kultúraközi kommunikáció terén? Van, ami könnyebb vagy nehezebb lett? Változott az oktatók vagy a diákok hozzáállása?

A legfőbb változás, hogy az oktatás egyre multikulturálisabb a világban, sok ezren tanulnak más országban, így Magyarországon is egyre jobban hozzászoknak – legalább is a felsőoktatásban – a tanárok és a diákok a külföldi diákok jelenlétéhez, az angol, mint közvetítőnyelv használatához. Úgy látom, vannak kifejezetten nyitott, és a helyzethez könnyebben alkalmazkodó oktatók, és vannak olyanok is, akik még nem rendelkeznek megfelelő eszköztárral, hogy ezeket a már említett eltérő elvárásrendszereket, nyelvi korlátokat megoldják. Sok függ attól, hogy milyen szakról beszélünk. Külföldi mérnök vagy orvostanhallgatók oktatásáról, vagy humán szakokról, ahol az oktatók eleve tanárszakosok, míg egy biológus vagy mérnök nem feltétlenül lett erre felkészítve. A kultúraközi kommunikáció pragmatikai szempontból mindig ugyanolyan összetett, dinamikus és bizonyos tekintetben kiszámíthatatlan, mint több évtizede, a változás abban áll, hogy egyre többen szereznek ebben jártasságot, és szerzik meg az úgy nevezett soft-skilleket egy interkulturális kommunikációs kurzus/workshop vagy a saját tapasztalataik által.

 

Mit lát a MID oktatók körében, mennyire tudatosak a kultúraközi kommunikációt illetően, mennyi ismeretük van és mennyire tartják a témát fontosnak? 

Úgy látom, hogy a MID oktatók nagyon nyitottak és tudatosak e témában, hiszen naponta szembesülnek a kihívásokkal, sokan is járnak továbbképzésekre. Ráadásul a legtöbbükben, legtöbbünkben él egy nagyon erős belső motiváció, hogy nem csak a magyar nyelv rendszerét szeretnénk megtanítani, hanem magát a nyelv használatát és a magyar kultúrába való beágyazottságát, sőt szeretnénk is megszerettetni a külföldiekkel a nyelvünket. Összetartó és lelkes a mi szakmánk, ezért mindig nagy öröm MID tanárokkal dolgozni.

 

Milyen „vakfoltjai” lehetnek még egy tapasztalt oktatónak is az interkulturális helyzetekben?

Bármikor belefuthatunk az órán olyan nem várt reakciókba, amely megdöbbent vagy amit nehezen tudunk elfogadni. Ezek mögött lehetnek kulturális különbségek, de persze egyéni viselkedésmód is. A vakfolt talán az lehet, hogy személyes támadásnak érzünk olyan megnyilvánulást, amely a diák nem annak szánt, nem szándékosan akart megbántani, de nekünk mégis rosszul esett. Vakfolt az is, ha univerzálisnak gondolunk valamely értéket, és ezt evidenciaként közöljük, felsőbbrendűnek tartjuk. De legyünk türelmesek magunkkal szemben is, senki nem ismerheti az összes kultúra értékrendszerét, konvencióit, ez egy élethosszig tartó tanulás. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy nagyon figyeljük a diákjaink rezdüléseit, reakcióit.

Az előadás kitér arra, hogy ezek a különbségek erős érzelmi reakciókat is kiválthatnak a kommunikáció során. Mi zajlik ilyenkor a tanárban, és hogyan lehet ezt tudatosan kezelni?

Az indulatok tárháza végtelen: az enyhe meglepődéstől a haragig, sértettségig vagy akár az undorig is terjedhet. A legfontosabb, hogy a feltörő érzelmek miatt nem kell szégyellnünk magunkat, ez a kultúránkba való beágyazottságunkból fakad, természetes jelenség. Ez még nem probléma. A baj az, ha tanárként ezzel nem tudunk mit kezdeni, hordozzuk a negatív érzelmeket, és lassan elszigetelődünk a diáktól, leírjuk őt vagy végérvényesen elkönyveljük valamilyennek. Először is tudatosítani, lehetőleg nevesíteni kell az érzést, majd elgondolkodni, miért történhetett, majd kezelni a problémát. Ha például udvariatlanságnak éltünk meg valamit a mi saját (magyar) perspektívánkból, érdemes óra után négyszemközt – és sosem a többiek előtt – odamenni a diákhoz, és megbeszélni vele, hogy ez a helyzet nekünk vagy itt a magyar kultúrában nem elfogadható, és javasoljunk alternatívát, mondjuk el, hogy mi mit várnánk el. Végül kérdezzük meg, hogy a diáknak feltűnt-e, hogy tiszteletlen volt, vagy neki ez egy természetes viselkedésmód-e. A „rendszerszintű”, egy adott kultúrához köthető, magyar kontextusban gyakran problémát okozó helyzeteket én meg szoktam a diákjaimmal beszélni, lehetőleg oldott, fesztelen hangulatban, hogy senki ne érezze magát kínosan A kulturális különbség adottság egy multikulturális közegben, ezzel meg kell tanulnunk tanárként és diákként is együtt élni, és meg kell tanulnunk úgy elrendezni a feszültségeket, hogy nyugvópontra jussunk. Ez néha nagyon nehéz persze, és alkalmazkodást kíván mindenkitől. 

Az empátiát aktív, erőfeszítést igénylő folyamatként írja le. Mit tehet a tanár, ha érti a diák nézőpontját, de az alapvetően ütközik a saját értékrendjével?

Nehéz erre általánosságban válaszolni, de talán a pragmatikus válaszom az, hogy a diák eltérő nézőpontja, véleménye a tanuláshoz szorosan kapcsolódik-e, vagy csak egy nyelvórai feladatnál, mint beszédtéma, vélemény jött-e elő. Az órán mi egy oktató-hallgató kapcsolatra szerződtünk, nem barátságra. Azaz, addig, míg az oktatással kapcsolatos – amúgy az intézmények által is meghatározott – szabályokat mindketten tiszteljük (határidő betartása, plágium, csalás mellőzése), addig nincs probléma. Empatikus lehetek azzal a magánéletben, hogy bizonyos kultúrákban lehet 15-20 percet késni az óráról, de ez a magyar, és számos más kultúrában nem elfogadott. Ebben a helyzetben az empátia az, hogy megértem, hogy a diáknak ez nehéz, de ettől még elvárjuk. Megkérdezhetem, hogy kér-e segítséget, viszont a felnőttséghez, egy idegen országban boldoguláshoz a kulturális alkalmazkodás is hozzátartozik. 

Több évtizede foglalkozik Magyarország emlékezetpolitikájával, a témában könyve is megjelent. Mennyire van hatással kultúránkra a közös emlékezet? Befolyásol minket a kommunikációnk során, illetve más kultúrák megértésében? 

Ez egy körkörös folyamat. A kultúránk formálja az emlékezeti módokat, a közös emlékezet pedig a kultúránkat, annak emlékezetpolitikai vonatkozásait: a köztereket, emléknapokat, hagyományőrző kulturális gyakorlatokat stb. Egy konkrét példát említve: mi magyarok a kultúránknál fogva, sokszor a múltba révedünk, onnan akarunk tanítást, magyarázatot nyerni, és hajlamosak vagyunk a fájdalmas történelmi emlékezetet erősen fenntartani, ezért rengeteg a köztéri megjelölés, társadalmi rítus, emlékmű, emléktábla, emléknap. A közös emlékezet éppen annyira befolyásol minket a kommunikációban, mint a többi kultúrát, azaz vannak olyan szavak, frazeológiai egységek, amelyeknek történelmi alapja van, például „nem enged a 48-ból”. A közös (társadalmi) emlékezet olyan, mint az önismeret. Ha fejlett, jobban meg tudom érteni a másik embert, a másik ember kultúráját, mert tudok viszonyítani.

Az előadásában konkrét, konfliktusos helyzeteket is említett - például eltérő vallásgyakorlatok vagy nemi szerepek kapcsán -, amik a nemzetközi csoportokban előfordulhatnak. 

Lehet egy ilyen konfliktus feloldása akár pedagógiai lehetőség?

A konfliktusok feloldása akkor lehet pedagógiai lehetőség, ha nyugodt, nyitott hangulatban mediálni tudunk tanárként az eltérő nézőpontok között, ha fel tudjuk tárni a mögöttes kulturális hagyományokat és az ezeket létrehozó kulturális értékeket. Mindez megértéshez, elfogadáshoz, és az erősebb csoportkohézióhoz járulhat hozzá, valamint fejlesztheti a hallgatókban az empátiát és növelheti a rugalmasságot. A kérdés viszont az, hogy ezt milyen nyelven és az óra melyik pontján vagy külön alkalommal tesszük-e, mert ezek időigényes beszélgetések…

A kutatás mellett oktatóként bizonyára a gyakorlatban is lehetősége volt „tesztelni” az elméleti modelleket. Emlékszik esetleg olyan helyzetre, amikor a valóság felülírta a tudományos nézőpontot?

A modellek, taxonómiák hasznos kiindulópontok, de kicsit mindig fenntartással kezeltem őket. Minden csoportosítás „dobozol”, az emberek pedig sokfélék. Például találkoztam olyan távol-keleti hallgatóval, aki nem a hofstedei hosszú távú orientációban²  gondolkodott, vagy olyan indonézzel, aki nem magas-kontextusú³ módon kommunikált. De tegyük hozzá, hogy a kommunikációs stílusra vonatkozó megfigyeléseim nem minden esetben relevánsak, mert angolul kommunikáltunk, nem az ő nyelvükön, a hallgatóimat nem a saját környezetükben figyeltem meg általában, hanem itt Magyarországon. Ilyenkor az anyanyelvi kommunikációs mintázatok sokszor tompítva jelennek meg egy interkulturális interakcióban. Ő is alkalmazkodik, mert tudja, hogy európaival beszél, én is alkalmazkodom, ez egy szép együttműködés, úgy nevezett egyezkedő kommunikáció.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznia, mi az, amit remél, hogy a workshop résztvevői magukkal vittek az előadásról és implementálnak is a gyakorlatban?

Remélem, sikerült felhívnom a figyelmet arra, hogy az érzelmek természetesek, de kezelni kell tudni őket, valamint, hogy a tanári segítségnek megvannak a határai, és komoly helyzetben érdemes a megfelelő szakember segítségét kérni. 

^{2 A hosszú távú orientáció (Hofstede, 2001) azt mutatja meg, hogy egy társadalom mennyire összpontosít a jövőre: magas értéknél a kitartás, takarékosság és hosszú távú célok dominálnak, alacsonynál inkább a hagyományok és a rövid távú eredmények fontosak.}

^{3 A magas kontextusú kommunikáció (Hall, 1976) olyan kultúrákra jellemző, ahol az üzenetek jelentése nagyrészt a kontextusból, a kapcsolatokból és a nonverbális jelekből érthető meg, nem pedig a kimondott szavakból.}

Fotó: Láncos Eszter, TKA

---

Szakirodalom:

Hofstede, G. (2001) Culture’s consequences: Comparing values, behaviors, institutions and organizations across nations. 2nd edn. Thousand Oaks, CA: Sage.
Hall, E.T. (1976) Beyond culture. New York: Anchor Books.